Bejegyzésem a Japán kultúra gyász rituáléját mutatja be a vetélés és a meg nem született gyermekek kapcsán.A terhesség elvesztése, bár ritkán beszélnek róla nyilvánosan, világszerte érinti a szülőket.
A vetélés, a halvaszülés,és az abortusz sokkal gyakoribbak,mint azt sokan gondolnánk.
Sajnos az ilyen típusú veszteségből adódó fájdalom és gyász nagyon is valóságos, hiába próbálja sok ember semmisnek venni őket. Mivel személyesen engem is érint a vetélést követő gyász, elkezdett foglalkoztatni, hogy vajon más országok és kultúrák hogyan állnak hozzá a vetéléshez és az ezzel járó gyászhoz? Fontos megjegyeznem, hogy nem vallási vagy befolyásolási szándékkal írom ezt a cikket.Számomra megnyugtató volt olvasni és látni, hogy az a néma gyász, amivel én is nap mint nap szembesülök- mivel a vetélés sokszor tabu és azt övező gyász is,más kultúrákban már elfogadott.
Mizuko kuyō: A Japán terhességi gyász rituálé.
Egy dologban biztos voltam, hogy általában minden vetélésben érintett családnak van egyedi módszere arra, hogy a megélt gyászt elviselhetővé tegyünk világon bárhol is éljük át. Amikor a szülők elvesztik a gyermeküket, vannak rituálék, amelyek kifejezik gyászukat. Sajnos ha ez a veszteség a születés előtt történik, főleg, ha a terhesség korai szakaszában erre nincs kifejezett rituálé. Sőt, néha alig esik szó a vetélést övező gyászról. Minden országban megtalálhatók a gyászt enyhítésre szánt vetélés emlékművek vagy a házilag összeállított emlék dobozok. Számtalan gyászpraktika létezik, amely mind arra hivatott, hogy segítenek a családoknak békét találni. Egységes rituálé azonban nincs.Japánban egyedülálló szokás van a terhesség elvesztésével kapcsolatban, amelynek célja a szülők megnyugtatása a vetélést követő nehéz gyász időszakban. Ez a rituálé a Mizuko Kuyō néven ismert megemlékezés, amely egy buddhista szertartás mindazoknak, akik vetélést, halvaszülést vagy abortuszt éltek meg.
Mi az a Mizuko Kuyo?
A japán „mizuko” szó jelentése “vizek gyermekének rítusa” egy japán kifejezés, amelyet kizárólag az elveszett csecsemőre vagy csecsemőkre használnak, általában abortusz, halvaszületés vagy vetélés megélése miatt. A „nem látott gyermek rítusa” már újkeletű értelmezés. A Mizuko Kuyō az eredeti Japán gyakorlat szerint a terhesség elvesztése miatti megemlékezést is jelenti. Ennek a rituálénak az a célja, hogy megvigasztalja az elhunyt csecsemő lelkét, miközben a szülői bánatot is gyógyítja. Társadalmunkban a terhesség vagy gyermek elvesztését sokszor még mindig zárt ajtók mögött tartják. Ez az érzés a társadalmi elszigeteltséggel együtt a vetélés kapcsán ismerős lehet sokunknak.A Mizuko Kuyō ezt a gyászt igyekszik napvilágra hozni. Ez a rituálé próbálja kifejezni az összetartozás új formáját az elveszett életek és emlékek tiszteletére – bármilyen “rövid’ is volt a terhesség, amelyet gyászolunk.A japánok a magzatot három öt hónapos korig nem tekintik kifejezetten embernek. A megölt és meghalt magzatot a „mizuko” szóval illetik, ami annyit jelent, mint a víz gyermeke, vagy világtalan gyermek, aki nem látja meg a napvilágot és édesanyja arcát. A buddhizmus szerint ugyanis az élet folyadékból jön, s oda is tér vissza. Az új ember folyékony, fokozatosan lép az isteniből az emberi világba s szilárdul meg. Ez a folyamat a születéssel nem ér véget. A magzat abban a szakaszban van, amikor kilép az õsi vizekből. A megölt vagy meghalt magzat visszatér a vízbe, amíg nincs újabb lehetőségük újjászületni. Addig is boldogtalanul vándorolnak.Hitük szerint az elvesztett „ mizukok” – elvetélt, elvesztett magzatok a “vízi gyerekek” nem teljesen részei ennek a világnak, de szüleik gyásza ettől még nagyon is valóságos.
A család, mint minden emberi kultúrában a Japán kultúrában is központi szerepet játszik.
Mizuko kuyō szertartás során a szülő(k) tesznek engesztelő, kegyeleti áldozatot a gyermeküknek. A Japán kultúrában a hét év alatti gyerekeknek hagyományosan nem volt nevük. Szinte minden ősi kultúrában az egyik kötelessége családnak elhunyt őseinek a táplálása. Egyesek pont ezért úgy vélik, hogy ez egy kötelező gyakorlat az elhunyt lélek megnyugtatására, megakadályozza, hogy a gyermek szellemként térjen vissza. Mivel vegyes, bonyolult érzések kapcsolódnak a terhesség elvesztéséhez, a Mizuko Kuyō rituálé segít a családoknak megtalálni a békét, amikor a legnagyobb szükségük van rá. A szertartásokban egyrészt az elvesztett magzat felett érzett személyes szomorúság és sajnálat, másrészt a megtorlástól való félelem, és a bûntudat , bocsánatkérés jut kifejezésre. Hitük szerint az Istenek megtorolják a megölt magzatok megölését, ezért ezeket a lelkeket ki kell engesztelni a Buddhizmus szerint. A gyermekek szellemei különös helyet foglalnak el a szellemhit palettáján Japánban. A gyermek halálát bármi okozza is, egy „létező” emberi lény veszítünk el, meglehet, ez az emberi lény (személyét tekintve) még nem teljes értékű. Általában, 7-11 éves korig nem is kapnak felnőtteket megillető temetést a gyermekek. Pontosan el vannak különítve életkor szerint is. Megkülönböztetik a halva születetteket, balesetben elhunyt csecsemőket, azután az 1 évesen elhunytakat, az 1 és 3/4 éves kor között elhunytakat, és végül 4/5-14/15 éves korban elhunytakat. További érdekesség, hogy Japánban a gyermek életkorát az anya utolsó menstruációs ciklusának végétől számolták, tehát már ’születési évében’ ünnepelték az első születésnapját. Ezzel szemben a zen az első lélegzetvételhez köti a gyermek életét, a buddhista hagyomány pedig a megtermékenyülés, vagy a 4. hónap köré teszi ugyanezt a dátumot. Gyászuk és veszteségérzetük a szülőknek, mint a világon bárhol épp olyan kézenfekvő, mint számunkra.
Mizuko kuyō történelme
Japánban a buddhizmus keveredett a helyi sintoista vallással. A sintoizmus (A sintó ősi eredetű japán természeti vallás, az istenek követésének útja) a buddhizmushoz hasonlóan, erős hangsúlyt fektet az életre. A régebbi korokban a gyermeket nagy értéknek tekintették. Olyannyira, hogy a gyermektelen asszonyt egyenesen abnormálisnak tartották. A két vallás látszólagos gyermek központosságuk ellenére a gazdagabb rétegekben már az 1400-as évektõl kezdve sajnos egyre jobban elterjedtek a gyermekgyilkosságok, mivel a túl sok gyermeket nem tartották erkölcsösnek. A század elején ugyan a magzatgyilkosság még tiltott volt, és elítélték azt. Azonban később már általánosan elterjedt az a nézet, hogy az abortusz – gyermekgyilkosság során a gyermeket a nagyobb kíntól – pl.: éhezés, járványok, természeti katasztrófáktól – mentik meg. A családok tulajdonképpen az újszülöttben egy újabb éhes szájat láttak, amelyet már nem lettek volna képesek ellátni. A gyermek megölése után várták, hogy majd újra a családon belül megszülethessen a lelke, ha már kedvezőbbek a körülmények. Mindez a 18. században, „legalizált”, vagy legalábbis hallgatólagosan elfogadott formában történt. Japánt sokszor nevezték-nevezik éppen ezért is abortusz Paradicsomnak. Az abortusz, és gyermekgyilkosság általános társadalmi jelenségként főként a szegény, paraszti családok körében volt jelen. Valószínűleg a városi rétegek körében is megfigyelhető lehetett. Ennek okai a fent említett természeti csapások, és katasztrófák közt (is) kereshetők. A társadalmi főként a paraszti réteg legalsó gazdasági fokán élők pedig gyerekkereskedőknek adták el utódaikat, így e réteg, vészesen fogyásnak indult. 1767-ben ennek okán császári rendelettel próbálták betiltani a gyermekgyilkosságot. A II. világháború után a magzat gyilkosságot liberalizálták.Érdekesség, hogy az abortusz máig tabu témának számít, és nemcsak az iskolákban, hanem a családon belül is. Az abortusz a második világháborút követően nőtt meg ugrásszerűen, azután pedig az 1970-es és 1980-as években.Ez azért furcsa, mert sokan úgy tartották, hogy a nők egyre nagyobb függetlensége – emancipációja – az oka ennek a második hullámnak. A japánoknál a magzatgyilkosság és a vetélés nagyon szorosan összefonódik sőt, régebben nem is tettek különbséget a kettő között ezért érdemes a leírtakat így látni.A sintoizmus szerint az életet a „kami” vagy az istenek adják, és a család őseinek lelkében őrződik meg, õk biztosítják az új élet magját. A magzatgyilkosság vagy a vetélés így egy hosszú élet láncolat megszakítását, megszakadását jelenti. A Mizuko Kuyō - fogalma már nagyon régen megtalálható a japán köztudatban, jóllehet az ezzel kapcsolatos szertartások. Mizuko kuyō csak az elmúlt évtizedekben éledtek fel újra. A japán nők módot kerestek arra, hogyan kezeljék az abortuszok és vetélések miatti fájdalmukat. A XVII. századtól kezdve ismerhetünk olyan szokásokat, amelyek segítenek a nőknek feldolgozni a magzatok és a kisgyermekek halálát követő szomorúságot és gyötrődést. Ezek a szokások vonatkoztak minden gyermekét elvesztett anyára, függetlenül attól, hogy spontán vetéléssel, halvaszületések, csecsemőkori halálozással vagy magzatgyilkosság által vesztették el gyermeküket. A Mizuko Kuyō illetve Jizō szobrok iránti igény a hetvenes években nőtt meg ugrásszerűen, amikor is 1975-ben először bemutatták a televízióban az erről szóló dokumentumfilmet.
Ma már több ezer templomban tartanak ilyen szertartásokat, és nem csak Japánban! A Mizuko kuyō: alkalmak havonta ismétlődnek, a szertartásra járó emberek többsége hónapról hónapra rendszeresen megjelenik a szertartáson. Van, aki már tíz–húsz éve jár, rengeteget utazik a templomig. A mizuko negatív élménye sokakat életük végéig elkísér, közülük számosan húsz–harminc évvel ezelőtt elvesztett gyermekükért kezdik a szertartásokat látogatni. Legtöbben az általuk vagy rokonuk által megöletett magzatokért engesztelnek, mások gyermekük spontán vetélése vagy halvaszületése, rokonuk vetélése miatt járnak, vagy egyszerűen hálaadásból, amiért gyermekük egészségesen megszülethetett. Mások pedig azért járnak, hogy áldott állapotba kerüljenek. A mizuko szertartások nem temetések. Japánban általában nem temetik el az elvetélt magzatokat, bár vannak olyan templomok, ahol a szülők kérésére ezt mégis megteszik. Chrissy Teigen és John Legend buddhista szertartás szerint temették el Jack nevű kisfiukat, aki a terhesség 20. hetében halva született.
A szertartásokon túl főleg a nagyobb helyeken szobrokat is állítanak. Ezek a szobrok Jizō vagy Dzsidzó isten szobrai, melyeket a magzatok lelkéért állítanak a szülők.A kis kő- vagy betonszobrok hosszú sorokban (lsd a képen) sorban állnak egymás mellett, sokszor fel a teraszos magaslatokig. A szobrok élénk színekkel díszítettek, nagy piros előke látható rajtuk Kokesi babák (amilyet a kisgyermekek használnak), körülöttük jen pénzérmék, játékok, ruhák, esernyők, kalapok és forgók mindenütt. A szülők imádkoznak a gyermekért, hogy Jizō isten védelmezze őket a másvilágon való vándorlásban. Babákat és ruhákat ajánlanak fel a szobroknak, megmossák, friss virágokat tesznek eléjük. Ez az emlékhely temető és gyermekszoba hangulatának keverékét idézi, amely két dolog egy nyugati ember tudatában teljesen elválasztódik.
Jizō szobrokról bővebben
A Mizuku Kuyō szertartás központi alakja, Jizō Bosatsu- Dzsizó, boddhisattva. A boddhisattva olyan megvilágosodott egyén, aki ahelyett, hogy visszavonulna a Nirvánába, inkább segíti az itt maradottaknak megvilágosodni, afféle Jézus-figura a buddhizmusban, már amennyire az ilyen párhuzamoknak bármi értelmük van. Szanszkrit neve Ksitigarbha, és arra esküdött fel, hogy addig nem vonul vissza Buddhaként a Nirvánába, amíg a pokol összes lakója el nem éri a megvilágosodást. Jizō Bosatsu- Dzsizó a kelet-ázsiai buddhizmus egyik fontos alakja, az egyik legnépszerűbb Japánban, a gyerekek és nők pártfogója, akit leggyakrabban buddhista szerzetesként ábrázolnak. Szobrai mezőn, útfélen, templomkertben gyakran láthatók. Legelterjedtebb fajtájukat, a mizuko Dzsizókat („vízi gyerek Dzsizó”) könnyű felismerni a nyakukba kötött piros partedliről meg az eléjük halmozott kőkockákról, japán hit szerint a léleknek a földi létből való ellobbanás után egy folyón kell átkelni. Csakhogy ez a folyó erős sodrású, hideg és veszélyes. A gyermekeknek segítségre van szüksége az átkeléshez. Jizo a gyermekek lelkének védelmezője. Ha egy kisgyermek tragikus módon korán távozik a földi létből, az ő lelkét Jizo vezeti át a folyón. Korábban, ha egy édesanya elvesztette kisgyermekét, kiment egy Buddhista templomhoz és felöltöztetett egy Jizo szobrot, hogy a gyermeke se fázzon a túlvilágon.A születésük előtt meghalt gyermekekkel keményen bánik a buddhizmus: mivel nem volt alkalom életükben elég jótettet felhalmozni, ellenben már bőségesen okoztak fájdalmat és szenvedést szüleiknek, ezért arra ítéltetnek, hogy az idők végezetéig köveket tornyozzanak fel a Sanzu folyó partján, ahelyett, hogy átkelnének rajta a Túlvilágba. Ha mindez még nem elég kegyetlen büntetés; időről-időre démonok támadnak rájuk vasrudakkal, szét rugdossák a kövekből készített tornyaikat, és a ruháiktól megfosztott, védtelen gyermekek kezdhetik újra a munkát.Más megfogalmazásban a gyermekek még nem elég jók, hogy a mennyekbe és nem elég rosszak, hogy a poklokba kerülhessenek. De Jizo ezeket a lelkeket a paradicsomba csempészte.Jizō-hoz is sokszor imádkoznak gyermekáldás érdekében.A Mizuko Kuyō rituálé együttérzést és megértést kínál a családoknak bármilyen terhességi veszteség után. Bár ezek eredetileg Japánban kezdődtek, mivel világszerte szükség van és lesz a veszteségek feldolgozására ez a rituálé, gyorsan elterjedt az egész világon, hogy megtiszteljék azokat, akik átélik ezt az egyedülálló fájdalmat. Az amerikai kultúra már kezdte átvenni ezt a rituálét, többfelé találhatunk Zen kerteket Jizo szobrokkal már a social media felületeken is.
Mi történik a szertartás alatt?
Míg a szertartás Buddhista templomonként változik, a folyamat viszonylag azonos minden Mizuko Kuyō szertartásnál. A buddhista szertartáshoz elengedhetetlen az elhunyt-elvesztett gyermek nevének megléte. Ezt ihai-nak nevezett táblácskára írják fel, ami nagyrészt fekete színű a neve pedig arannyal szerepel rajta. Ezután a családok választanak egy szimbólumot veszteségükhöz kapcsolódva.Mivel a gyermek sajnos meg sem született, ezért sokszor csak egy kis Jizō szobor jelképezi Őt. A hagyományos buddhista templomokban ezek a szobrok Buddha és Jizo szobrai általában. A táblát és a szobrot azután az oltárra kell helyezni. További szimbólumokat és szobrokat is lehet használni a buddhista templomokban, mint például a Mária-szobor vagy akár a kereszténységből származó Jézusé is. Ezek a szertartások nyitottak minden vallási meggyőződésű család számára, nem csak a buddhisták számára. A szobor, mint szimbólum az együttérzést ábrázolják, és ennek az együttérzésnek nagyon sokféle formája van.Ezt kell a gyászoló családnak együtt kiválasztani, ezzel is megtestesítve fájdalmukat. Ezt az elhunyt gyermek felé való tisztelgés jeléül felajánlást is kell tenni. pl: füstölő. A legelterjedtebb felajánlás még- általában egy piros szövetből készült partedli (előke) vagy sapka, amelyet a szobor visel majd mint a mellékelt képeken.A Buddhista pap vagy szerzetes ezután énekelni fog Jizōhoz a született és meg nem született csecsemők védelmezőjének tiszteletére. További elemek lehetnek a szertartás során a tömjén meggyújtása.
A szertartás után a szobor áldozatokat egy teljes hónapig a templom imatermében hagyják, míg a papok folytatják az imádkozást hozzá. Ezután a templomok általában a kertbe költöztetik a szobrokat az egy hónap letelte után – így állandó emlékhely lesz belőlük és örök hódolat is az elveszett élet tiszteletére. Ezek a vetélést szimbolizáló szobrok az elkövetkező években a Buddhista templomok kertjében pihennek majd és kopjafaként emléket állítanak azoknak az életeknek, amelyek soha nem születhettek meg.
Ez a kert lesz a meg nem született gyermekek kertje, amely próbálja megtestesíteni azt a gyászt, amit sok kultúra még nem ismert el. Sokszor az emlékkertek közelében játszótér is megtalálható, hogy ameddig a gyászoló szülők a Jizō szobrokat gondozzák, addig élő gyermekeik nyugodtan játszhassanak.
Számomra lelki megnyugvást hozott, hogy máshol elismerik - felismerik azt a féle gyászt amit a vetéléseim során megélek- megélünk. A magam módján Nekünk is van a férjemmel egy emlékhelyünk amely a meg nem születt gyermekeinkhez kapcsolódnak. Nem vagyok Buddhista, de a bejegyzésem elkészítése során beszereztük személyes Jizō szobrunkat.Valamint egy gyermekeknek való sapka kötő készletet amelynek segítségével saját kezűleg tudok a szobornak sapkát készíteni, mindezt úgy, hogy nem kötöttem soha ezelőtt. Olyan lelki megnyugvást és örömöt ad maga az alkotás gondolata is, amelyet régen éreztem. Azért írtam és tettem közzé ezt a bejegyzést, hogy talán másoknak is segít majd.Egyúttal felveszem a hazai Buddhista közösségekkel a kapcsolatot, hogy hazánkban van-e lehetőség Mizuko Kuyō szertartásra. Sajnos itthon is nagy szükség lenne rá véleményem és tapasztalatom szerint.
