Az első vetélést, ha nagyjából hasonlíthatatlanul - hasonlítani szeretném olyan, mint az első szerelmi csalódás, csak itt testileg is sérülünk.

Az érzés azért hasonló mert azt hisszük, soha nem ér véget a fájdalom és soha nem lesz másik csak Ő akit elveszítettünk.Lényegében a vetélésben valóban végleges az elvesztése a nagy Ő-nek hiszen minden terhesség egyedi.A szerelemi csalódás és veszteség utáni érzelmi hullámvasút pont ezért is hasonló.

Itt sem mindegy, hogy ki hozta meg a döntést.Ki az akit elhagytak és ki az elhagyó. Mindkét fél érzelmileg sérül, de aki döntést hozhat valamennyire tud készülni a várható változásokra. A vetélés során amire nincs lehetőség sokszor az a döntés és felkészülés, sokszor minden olyan gyorsan megy végbe, hogy talán észre sem vesszük amikor az orvos közli, hogy a terhesség megállt. Időnk sincs készülni a lehetséges reakciókra, minden ott és akkor történik.Én nem tudtam először, amit érzek mennyire normális, azt sem tudtam, hogy amit gondolok- vagy érzek csak bennem zajlik vagy másokban is. Öt vetéléssel később már látom, hogy vannak minták, amelyek mindenkiben lejátszódnak csak nem tudjuk mivel nem beszélünk róla. Próbálok pár dolgot leírni, hogy azt akit érint megnyugtassa picit, hogy normális folyamat az amit érzünk ilyenkor és része a gyógyulásnak.

Sokszor éreztem azt a vetélések során:

Amikor az orvos megállapította, hogy a terhességem megállt jéggé fagytam. Nem voltam képes normális - alkalomhoz illő érzést kimutatni, leblokkoltam és bár az agyam felfogta, amit mondtak de a szívem nem alkalmazkodott. - ezt egyféle önvédelem. Nyilván később mikor a tények és az érzések találkoztak én is megjártam a poklot. Ez is normális védekezési reakció, nem jelenti azt, hogy kevésbé érdekel(t) a veszteség. Ez okozhat lelkiismeret furdalást is, de el kell fogadnunk minden ember másként reagál stresszhelyzetekre, érzelmi tragédiákra egyaránt. Ezt nem mi választjuk ez velünk született adottság. Az is teljesen normális, ha az ember nem hiszi el a diagnózist, tagadja a tényeket és az is ha ott helyben összeomlik. Nehéz viaskodni az érzésekkel hiszen a pozitív terhességi teszt láttán a terhességi hormonokkal együtt már olyan érzelmi kötődés alakul ki, ami a terhesség elvesztése után, ugyanúgy megmarad. Pont ezért is nehéz felfogni, hogy a gyászoló szülők részére vigasznak szánt közhelyek miért vannak még használatban? Kinek tudna segíteni a gyász feldolgozásában a : lesz majd másik, nem volt még gyerek, a következő sikerülni fog, nem lett volna egészséges, örüljetek, hogy a természet döntött helyettetek - ezek a mondatok azok amikre joggal érzed magad dühösnek. Még ha nem is tudja megfogalmazni elsőre az ember mi bántja igazán, ha ezeket hallja, belül tombolhat a dühtől. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek miért háborodok fel, ha ezt hallom. Azért, mert minden vetélésem után azt éreztem és azt érzem a korai vetéléseket nem tudják hova tenni az emberek. Olyan mintha fekete és fehér lenne: az az vagy nincs gyereked, vagy van gyereked. A vetélés pedig a kettő közé esik. Bánt, hogy nem ismerik el a vetélés nem azonos azzal, hogy nincs gyerekünk- fizikálisan igen, valóban nem született meg. De a terhesség első pár hete is sok érzelmi kötődéssel, tünettel és készüléssel járnak. A mai modern világban már korai tesztek vannak, ultrahangképek - emlékek, amelyek kézzelfoghatóvá teszik, amiről próbálnak az emberek meggyőzni, hogy az nem az.

Normális, ha kerülni kezded az embereket és magadban próbálod feldolgozni és helyre tenni az érzéseket.

Ez a szakasz ideig-óráig fog tartani ahogyan az is, hogy felkavarnak majd a terhességi bejelentések. Lesznek “gyerekek” a celeb világban, akik akár a “tieid” is lehetnek, ha látod őket mindig eszedbe jut majd, hogy egyidősek a meg nem született gyermekeddel. Az is helyénvaló, hogy dühöt, haragot érzel majd a terhességek bejelentése után és az is, ha saját magadtól hányingered lesz. Hiszen sokunkra nem jellemző az irigység pont ezért is nehéz megtanulni kifejezni azt a szót, amit akkor érzünk amikor másnak sikerül, de nekünk sem. Ez nem az irigység, ez az igazságtalanság érzése a haraggal. Hiszen, hogy ne haragudnánk, hogy a vetélést kaptuk osztályrészül akár többször is, bezzeg azok meg „szaporodnak”, akik megölik- eldobják gyermekeiket. Azt sem tudják kitől vannak, milyen házasságba, milyen családba érkeznek. A mondatot ezerféleképpen tudnám fokozni. Nehéz ez az érzés, mert valóban van benne igazság még akkor is ha nem veszítettem el egy gyermeket sem, azt gondoltam a termékenységet és a gyermekvállalást nem érdemre adják. Ezt nehéz elfogadni, kevés dolgot lehet a világban csak érdemmel megkapni és a gyermekvállalás nem tartozik közéjük. Ne lepődj meg ha a baráti kapcsolataid is megsínylik érzelmi kibillenésedet. A veszteség után mindenki megértésre vágyik egy igaz baráti kebelre amire számíthat. Ám (tisztelet a kivételnek) pont ezt nem fogjuk megkapni, vagyis nem attól, akitől vártuk. Persze mindenki próbálna valami okosat mondani, amit ebben a helyzetben nem lehet, vagy éppen az ellenkezője, semmit sem mondani mivel nem tud. Akarva- akaratlanul előjön majd a hibáztatás, hozzánk legközelebb állóktól, akik nem veszik észre, hogy éppen hibáztatnak miközben vigasztalni próbálnak. Mi megkaptuk baráttól azt, hogy biztos nem tettünk meg mindent a gyerekért. Sőt azt is, hogy mit csodálkozunk, statisztikailag benne volt, hogy az első nem születik meg?! Számtalan ilyen és hasonló szó kavarog öt veszteséggel később is fejemben. Bárkivel beszéltem, aki hasonló veszteséget élt meg, mindenki átélte, hogy baráti - családi vigaszra vágyott és mély sebeket kapott. Az fontos, senki nem akar minket szánt - szándékkal bántani.A vetélés olyan láthatatlan kényszerzubbony, amit gúzsba köt minket. Nem tudnak vele mit kezdeni az emberek, mint a fuldokolók csak kapálóznak a szavakkal és egyre mélyebbre nyomnak minket.Ha nem beszélünk erről olyan mintha érdektelenek lennének irányunkban, miközben a másik fél, csak lehet próbál tapintatos lenni. A szakadék pedig nőni kezd, ha beszélünk erről lehet önkénytelenül is bántanak majd minket, a nem beszélünk róla úgy érezzük a mi problémánk nem fontos. Nekünk olyan barát - családtag kell, akinek fontosak vagyunk. A vetélés utáni gyász vezető kapcsolatromboló, mert nem csak a baráti - családi kapcsolatokra hat, hanem a házasságra- kapcsolatra is ahol a másik szenvedő fél az apa. Neki milyen nehéz lehet kezelni ezt a helyzetet. Normális, ha azt érzed, neki könnyebb. Hiszen a vetélést fizikálisan és hormonálisan az anyák élik meg, sőt, ha az apa látszólag erős és leköti magát az biztos azt jelenti, hogy őt nem viseli meg annyira. Hogyan reagál erre a gyászoló anya?Azt bántja, akit a legjobban szeret. Teljesen érthető, ha haragszol, ha dühös vagy és azt sokszor a másik feleden vezeted le. De aztán majd meglátod, sokszor az apák jobban szenvednek, mint amit látni engednek. Apukám mindig azt mondta, egy temetésen nem mindig az gyászol a legjobban, aki a leghangosabban sír. Milyen igaz!A gyász és fájdalom mindig abból áll, hogy van egy főszereplője. A vetélés során az anya a főszereplő mindenki más őt próbálja kímélni, óvni ahogy lehet. A férfiak főleg nem szeretnék “terhelni” a saját érzéseikkel életük főhősét.Ezért próbálnak legbelül megbirkózni érzéseikkel miközben ugyanúgy szenvednek csak nem feltétlen látszik.

Normális, ha veszekedtek, ha bántjátok egymást. Mindketten megsebzett vadak vagytok, akik másként nem bírják a fájdalmat csak ha másnak is fájdalmat okoznak.Az is normális, ha azt mondod, nem csinálod tovább menjen mással keresse a boldogságot, aki képes gyereket szülni Neki. És az is ha mindketten azt érzitek bennetek van a hiba amiért nem született meg gyermeketek.Amikor azt érzed selejt vagy, szomorú, de gyakori érzés. Mintha cserbenhagyott volna a tested és ezáltal te okoztad volna gyermeketek halálát. Az is normális, hogy elfordítod a fejed, ha boldog kisgyermekes családokat látsz a parkban és mindenhol terhes nőket látsz, akiknek a látványa fáj. Mintha az egész világ gyerekekből, boldog családokból és terhességekből állna és te lennél egyedül kivétel.Az is normális, hogy minden menstruációs vérzésnél újra érzelmi sokkot kapsz. A vér látványa mintha újra levetítené a vetélés fekete pillanatait. Arra sem lehet felkészülni, hogy a veszteség utáni új pozitív teszt egyszerre lesz rémisztő és boldogító. A veszteség után minden vizsgálat érzelmileg megterhelő lesz, mindig erős lesz a félelem sokszor erősebb mint a boldogság ezért vádolni fogod magad. Haragudni fogsz, hogy TE nem lehetsz majd/ már olyan örömittas gondtalan kismama mint aki először lát pozitív tesztet. TE sajnos már tudod, hogy a pozitív teszt nem jelenti azt, hogy gyermeked meg is születik.  Nem fogod soha elfelejteni, ami Veletek történt, csak megtanulsz Vele együtt élni. Megtanulod idővel, hogy a veszteséget túl lehet és túl is kell élni és egy nap majd minden más lesz. Addig csak gondolj a következő napra, minden nappal egyre több utat teszel a gyógyulásban. Bármit érzel az teljesen normális a haragtól kezdve a tombolásig.

Nem vagy gyenge, nem vagy selejt! Erős vagy és bátor, erős hiszen testileg és lelkileg is megjártad a poklot és azon vagy - voltál, hogy romjaidból összeszedd magad.Én mindegyik vetélésem után rádöbbentem milyen erős vagyok, sokkal erősebb, mint hittem. Sajnos még mindig nem született élő gyermekünk, de a vetélések során tapasztalt érzelmi hullámvasút sokat tanított nekem a házasságunk erejéről a saját erőmről és arról a kimondhatatlanul erős anyai érzésről ami bennem van. Öt angyalka anyukája vagyok, erős és odaadó, megjártam a vetélés összes fázisát. Most itt vagyok és még mindig hiszem, hogy sikerülni fog, pedig hányszor azt mondtam elég én ezt nem csinálom tovább. De a vihar mindig leült és én- mi mindig újjászületünk, mint a főnix madár. Normális, ha azt hiszed soha nem jön el nálad ez a pillanat, én is azt hittem minden veszteség után! Aztán ahogy az első szerelem fájdalma is tompult idővel, úgy kezdtem mindig vágyakozni a következő " szerelem" után.