A férfiak általában azt mondják, hogy nem értik meg a nőket. Számtalan vicc és mém létezik arról, hogy a női viselkedés mögött mi is állhat, hogyan kell megfejteni a gyengébbik nem érzelmeit.

Ez fordítottan is igaz, mi nők is tanuljuk és próbáljuk megérteni a férfiakat, hogy mit-miért tesznek, mit éreznek. Sokszor túl sokat is gondolunk a tetteik mögé, hiszen mi az elemző nők érzelmileg túl bonyolítjuk a dolgokat miközben a férfiak nemes egyszerűséggel sokszor racionális alapon reagálnak nem pedig érzelmi alapon. Ez a különbözőség az élet bármely területén okozhat nehéz perceket, ám egy kapcsolat során, amikor anya és apa szerepben a pár a vetélés tényével szembesül súlyos terhet ró a kapcsolatra a gyász és annak nemenkénti feldolgozásának különbözősége. Minden ember másként gyászol, ám a férfi és nő gyásza elképesztően különbözik. Nem kell ahhoz sem tudósnak vagy pszichológusnak lennem, hogy tudjam a férfiak érzelmi neveltetése okozza a legnagyobb különbséget. Azokról a férfiakról beszélek főként, akik a 90-es évekig születtek, főleg rájuk nézve látom, hogy mennyire “sablon” szerint próbálták az anyukák nevelni fiaikat korábban. Akkoriban más volt a családmodell, 21 évesen már elvárt volt gyermeket szülni, így mai szemmel gyerekek neveltek gyerekeket. Akiket még arra tanítottak, hogy a férfi az erős, a családfenntartó, nem anyámasszony katonája, nem sír, nem panaszkodik. A nők pedig az otthon melegét adják, akiknek a konyhában a háztartásban a helye és a gyereknevelés az elsődleges feladatuk. Akkoriban nem volt még Tinder, sem más alternatíva, hogy az ember társat válasszon. Így az ember abból főzött, amije volt, nem mindig jutott osztályrészül lángoló szerelem, sokszor a házasságok kölcsönös gazdasági társulás szintjén mozogtak és inkább voltak üzleties megállapodás részei. Az így létrejött frigyek mögött inkább volt a társadalmi nyomás, mint őszinte szabad akarat vagy érzelem. Mit is akart a társadalom? Erős, bátor katonákat, akik a hazáért is csatába mennek rendületlen, másrészről hűséges családszerető asszonyokat, akik a lehető legtöbb jó katonát adják és nevelik fel a hazának. Hogy is nevelhet ilyen körülmények között egy 21 éves alig felnőtt nő gyermeket?

Úgy ahogy a szüleitől látta, akik pedig az ő szüleiktől. A generációs minta pedig a jó néhány most 40 éves korát megélő férfi számára okoz belső lelki traumát. Hiszen ki tanította meg férjeinknek, hogy nem szégyen a sírás, nem gyengeség, ha az ember az elveszett gyermekét siratja még akkor sem, ha nem ismerhette. Senki! Helyette kapták ezt már totyogó koruktól egyre erősebben reagálva a kitörő érzésekre:

• Csak a pisisek sírnak
• Ne legyél már olyan mint egy picsogó kislány
• A sírás a gyengeség jele
• Szégyen a sírás
• Nagyfiú vagy már a síráshoz

Amikor a kisfiúk megértésre vágynak, az anyai óvó ölelésre, de otthon volt az apa aki egyszerre volt félelmetes és tisztelt, ezt a reakciót kaphatták a keserves sírásra reagálva: 

• Ne kapkod már fel azt a gyereket el lesz kapatva aztán anyámasszony katonája lesz belőle
• Hadd erősödjön a tüdeje, ne kényeztesd el

Sorolhatnánk….

Ismerős mondatok? Biztos lehet még bővíteni, de a tényhez elegendő ennyi is. Adott egy gyermek, aki még tanulja az érzéseit, aki még ismerkedik a világgal, akinek szüksége van a szülői érzelmi védelemre, a vigasztalásra a megnyugtatásra, bátorításra. Ki tanítja így meg nekik felismerni az érzéseiket és megélni őket? A válasz rövid: senki. Sőt! Anyáink az apáink előtt másként nevelték a fiút, mint a lányt. A fiúkat nem illett tutujgatni, babusgatni. Biztos vagyok benne, hogy sok anyuka szíve szakadt meg, de a férj előtt az ideális nevelés látszatát tartani kellett, így nőttek hát fel férjeink akik önmaguk is egyszer apává lesznek vagy lettek. De senki, de senki nem készítette fel őket, hogy a gyásszal és negatív érzéseikkel mit kezdjenek ahogy sokszor a pozitív érzéseiket sem tudják kifejezni. Ezek a nevelési minták és örökségek, az évtizedek folyamán fokozatosan enyhültek. Másként nevelték szüleinket, ők már részben másként neveltek minket, mid pedig teljes eltérő nevelést fogunk folytatni akár apaként, akár anyaként. Most már nem meglepő, ha egy férfi gyesen van, vagy kendőben hordozza babát és gügyög neki. Régen ezek a dolgok elképzelhetetlenek voltak és meg is botránkoztatták volna a közösséget. A technika fejlődésével együtt sok olyan felület, cikk, könyv jelent meg amely nagyban segíti a gyakorló szülők munkáját. Az internet megjelenése előtt talán az Anyák könyve volt az egyik témával foglalkozó kiadvány, azelőtt a várandóságnak sem volt olyan megítéléssel, mint most. Nem volt nagy kismamaruha választék, jobb híján a férjek munkásruhája és bő inge volt az elérhető kismamaruha vagy a zsákruhák, nem felhívni akarták a pocakra a figyelmet, hanem elrejteni. A kilencvenes évekig még ultrahang is alig volt elérhető, kevesebb vizsgálat volt, nem volt ennyi szűrés. A terhesség ténye sem tesztekből derült ki, aminek előnye is volt. Anno vártak két havi vérzés kimaradást mielőtt orvoshoz mentek a nők, egyedül, apa sem szülésnél, sem vizsgálatoknál nem volt jelen, nem is lehetett. Erre akkor talán igazán igény sem volt!  Ma már választás van, szabadság (már ha a vírushelyzet lehetővé teszi persze) a kispapák -modern szó- jelen lehetnek szülésnél és a vizsgálatoknál is. Érzelmeik - kötődésük ezáltal is korábban kialakulhatnak. A kezdetektől fogva a friss szülőket számtalan lehetőség segíti eligazodni a szülőség első lépésekben.A csecsemő gondozáshoz használt eszközök száma is limitált volt. Manapság már mindenből túlkínálat van, hatalmas üzletté vált a szülés, mint iparág vagy a meddőség is. Lépten nyomom ezzel kapcsolatos reklámok, hirdetések kísértenek minket. De mi történik akkor, ha nem mindenkinek sikerül a rózsaszín habcsókos mese? Ha elveszít egy gyermeket, akinek a létezését igazán csak ők, mint anya és apa ismerték el és fel? Mindenki mástól furcsa reakciót kapnak: Megértés helyett, furcsa közönyt vagy még rosszabbat is. Legnagyobb fájdalmukat nem csillapítja, hanem inkább táplálja a környezet. Pont ezért is érzi az ember “ fogyatékosnak” magát aki elveszített egy gyermeket is, mert mi továbbra is jó állampolgárok akarunk lenni, akik saját akaratukból és választásukból családot szeretnének alakítani. Aztán van, hogy nem sikerül… Miután persze megtörténik a baj és átélik a párok az első veszteséget, előkerülnek a múlt titkai, hogy bizony a saját szüleink életében is ismert és megélt dolog a vetélés, néha még az abortusz is. Hirtelen mindenki tesz valami érzelmet a fiatalok tragédiájához bár egyből bekapcsol az ősi minta az az bagatellizáljuk el a fájdalmat, ami csak ront a helyzeten. Őszintén! Kinek segítenének a következő mondatok? 

• Majd lesz másik! Fiatalok vagytok még
• Nem volt még gyerek! Ne úgy gondolj rá
• Biztos beteg volt, a természet szelektált
• A következő sikerülni fog!
• Tudod a XXXXX- lánya is négyszer elvetélt aztán most meg megint terhes, mindjárt szül! 

Ezekből a mondatokból nem csak mi, hanem számtalan sorstársam kapott ízelítőt a legnehezebb óráiban a veszteség után...Ezeknek a reakcióknak hallatán a gyászoló pár mindkét tagja azonnal visszakerül a gyermekkorba, főleg a férfiak, az apák. Biztos, hogy egyet mindenki, aki átélt veszteséget hallott már ezekből a " sablon mondatokból" amik arra buzdítják az érzelmileg kiszolgáltatott párt, hogy bezárják a lelkük kapuit. Amitől még magányosabbak lesznek, meg nem értett lelkek, akik nem mernek majd beszélni az érzéseikről főleg a férfiak. Újra csak az a probléma merül fel, hogy senki nem tanította meg a férfiakat beazonosítani, felismerni, elfogadni érzéseiket? Hiszen gyerekkoruk óta azt kapták, hogy ha bármi fáj - eltérő érzésük van- azt nem szabad érezni.

Régen ha elesett egy gyerek és sírt, az anyák hogyan reagáltak? Semmiképpen nem úgy mint ma.

- Kelj fel fiam, ne sírj mert kicsúfolnak- ez volt a reakció régen

 Ma, hogyan reagálnak az anyák ugyanarra? 

-Drága kisfiam, hol fáj? Megütötted magad? Semmi gond, anya ad gyógypuszit rá- 

Mi a különbség a két reakció között? Az elsőben a gyermek nem tudja megélni az érzéseit, mert azt mondják azt nem teheti meg, mert csúfolni fogják. A második esetben az anya segít azonosítani a kisfiának az érzéseit és elmondja, hogy a fájdalom amit érez nem gond, elmúlik -biztonságban van anya gyógypuszija segít.  Nem gúnyolja ki és nem is fenyegetik azért, mert érzései vannak.

Régen hogyan reagáltak arra ha a nő elvetélt? Nem beszéltek róla, titkolták és szégyellték, mintha valami bűncselekmény lett volna. Hiba a rendszerben, amiről hallgatni kell. Mert mit szól majd a falu, a város, a család a szomszéd, a barátok... Ma hogyan reagálunk? Próbálunk beszélni róla, vigaszt találni, támogatást kapni és tapasztalatot cserélni. De még mindig túl sok fal van a vetélés körül. Még mindig tabu, pedig nem lenne szabad annak lennie. Amikor egy pár először szembesül kapcsolatában a negatív érzésekkel hatalmas terhet ró ez az érzelmi különbözőség az egész gyászfolyamatra. Életünk során mindig az első dolgok a legszebbek és legnehezebbek, az első szerelem, az első csók és szex, az első napok bármilyen helyzetben. Az első terhesség, az első vetélés. Bármilyen első dologra kerül sor egy dolgot nem lehet tenni, felkészülni rá akár negatív akár pozitív.

Ezért is fontos, hogy soha ne felejtsük el, hogy anyaként a vetélés mindig más lesz mint apaként. Mi testileg és lelkileg egyaránt érintve vagyunk a vetélés folyamatában. A hormonok, amelyek a terhesség során meredeken íveltek felfelé számos érzelmi és testi tünetet szolgáltatva most a vetélés folyamán mintha megszakadt volna a folyamat hirtelen zuhanni kezdenek, ezzel együtt az érzelmi állapotunktól kezdve a testi tünetekig minden érintve lesz. A férfiak érzelmi sokkhatása ennek ellenére mégis nagyobb, hiszen rájuk mindig is jellemző, hogy az erősebbik nem a védelmező ők azok akik óvják a feleségüket és az ő fájdalmuk testi  szenvedésük számukra egy nagyon szorongó állapot. A tehetetlenség a legnagyobb fájdalom, főleg, amikor könnyek és fájdalmas zokogás kíséri a testi lelki gyászt. Senki nem szereti, ha egy nő sír, a férfiak megijednek ettől, mert ugye sírni nem szabad. Mi pedig nők szabadon és lelkiismeret-furdalás nélkül tudunk sírni, nekünk lehet. De amikor egy veszteség során sírunk az a legérthetőbb dolog, de a férfi még ekkor is férfi marad. Hogyan tud védekezni? Sajnos úgy, ha rombol is közben. Nem szándékosan, de bezárja az érzelmi kapuit és próbál elmeneküli a valóságból. Nem beszél, mert azt érzi ha megnyitja az érzéseit akkor a “ szenvedő áldozatot” terheli majd ezzel, még nagyobb nyomást helyez a szeretett nőre, hiszen van neki elég baja, minek tetézni még. A nő a gyászoló anya ( én is így voltam) ebből meg azt érzi majd, hogy az apát nem is érdekelte úgy a gyermek elvesztése és az azzal járó mérhetetlen veszteség érzés. Miközben a valóság az, hogy a férfi védekezni kezd a saját érzései ellen, ott sír majd ahol nem látják, még maga előtt is titkolni fogja ezt, mivel a nőt erősnek látja magát pedig gyengének ettől az érzéstől. Próbálja majd lekötni magát, több munka, több hobbi, több sport. Ezzel együtt persze igyekszik egyensúlyban tartani a megborult érzelmi életét, de akárhányszor az érzelmi hullámok túlságosan közel érnek majd hozzá, menekülni kezd. Vagy szándékosan eltereli a témát, vagy pedig zavarában még rontja is a helyzetet. Úgy képzelem el (igazából nem elképzelem hiszen átéltem a férjemmel) mintha egy elefánt gázolna az érzelmi porcelánboltban.

 Idő kellett nekünk is, hogy megtanuljunk együtt gyászolni a férjemmel. Megérteni őt és segíteni Neki is, felismerni, kifejezni és megélni az érzéseit. Annyira másként látom a férjemet mióta öt gyermeket (sajnos most, miközben ezeket a sorokat írom, az ötödik vetélésem zajlik spontán éppen) veszítettünk el együtt. Mennyire másként látom és értem őt, mióta megtanultunk együtt gyászolni és kommunikálni. Az első gyerek elvesztésénél semmi sem úgy volt mint most, én őt bántottam, ő pedig védekezett. Nem tudta kifejezni az érzéseit mert attól félt, hogy gyengének tartom majd és felesleges érzelmi terhet tesz rám, miközben megvolt a saját “ bajom” testileg lelkileg. Emlékszem, az első éjszakákat külön töltöttük miután megtudtuk, hogy az első gyermekünknek már nincs szívhangja.Én kint sírtam a kanapén egész éjszaka, miközben ő édesdeden aludt. Teljesen felidegesített, hogy hogyan tud ő ilyen jól aludni miközben a közös gyermekünket veszítettük el? Mivel egy munkahelyen dolgozunk, azt sem értettem, hogy tud úgy tenni mintha minden rendben volna?

Pont a munkahelyemen indult meg a vetélés, és pont azt hallottam amikor a férjem a kollégákkal nevet a szünetben, amikor szembe néztem a testem tisztító programjával, a rengeteg vérrel és a kezdődő görcsökkel a munkahelyi mosdóban. Közben azt hallani, hogy a szeretett férjem a gyászoló apa nevet, hangosan és boldogan, eszméletlen fájdalom volt. Így utólag már sok-sok dolgot másként látok. Akkor viszont elengedtem a bennem lévő pitbullokat és kegyetlenül támadni kezdtem őt, aki hazasietett velem, hogy ahogy csak lehetséges méltó helyzetben, otthon legyek túl a nehezén testileg. Akkor az autóban nyoma sem volt már a nevetésnek, már nem volt rajta álarc, már csak az aggódást és a fájdalmat láttam a szemébe, de akkor ezt még nem ismertem fel. Nem engedtem, hogy otthon maradjon velem, pedig nagyon féltett, de a dühöm nagyobb volt mint a megértésem. Talán ez a düh is segített “ túlesni” a nehezén, de lelkileg még több fájdalom és harag maradt bennem. A békés egymásra találás helyett az összetört lelkem nem volt túl megértő, haragudtam és kiszámíthatatlanul kezdtem el viselkedni. Bántottam a világot és magamat is, csak azt láttam, ami rossz, nem vettem észre a jeleket, hogy a férjem is szenved a tehetetlenségben. Másnap ő bement dolgozni én egy napot otthon maradtam. Az egyik kolléganőm hívott fel délután, aki egyben a barátnőm is, hogy ő nem kérne ilyet de nagyon sajnálja férjemet, rossz ránézni olyan szomorú a szeme. Nagyon szenved egyedül, aggódik értem, ha tehetem menjek be másnap mert csak úgy lesz szerinte nyugodt ha látja, hogy jól vagyok és mellettem lehet. Ekkor kezdett el bennem valami megváltozni, és ez volt az a pont amikor a maradék pár órát ami még volt a napból arra szántam, hogy elkezdtem olvasni az apák gyásza és a vetélés érzelmi hatásairól. Rengeteget olvastam és szinte minden egyes történetben a férjemre és magamra ismertem. Ekkor jöttem rá, hogy ebben az esetben nem működik a büntetés, hiszen ő is áldozat. 

Nem működik a nem beszélünk róla és semmilyen érzelmi technika nem működik, csak a kommunikáció. Közös veszteség, közös gyász, csak ez működik. Mivel a férfiak nehezen beszélnek az érzéseikről és kérdezni kezdtem a férjemet, arról, hogy mit érez? Mit gondol? A kérdésemre választ adott, először persze szűkszavú volt, de aztán ahogy rájött, hogy ha érzelmi dolgokat mond, attól nem omlik össze a világ és én sem fogom kislánynak tartani- egyre bátrabb lett. Öt vetéléssel később, még most sem fog és akar az érzelmi középpontban lenni, de már tudja és felismeri, ha szomorú vagy dühös a veszteség által okozott kudarc miatt. Már képes kifejezni az érzelmeit, és nagyon ritkán, de látom a könnyeit is, nem rejti el előlem. A legnagyobb érzelmi fejlődés amikor mindketten egymás nyakába borulva a könnyeinket elengedve gyászolunk. Ez a könnyes tánc- közben táncolunk általában- az egyik legjobban működő terápia nekünk. Hasznos is, nagyon kell, hogy megéljük és megbeszéljük az érzéseinket. Az első vetélésem után a férjem hosszú hónapokig nagyon fájdalmas hátfájdalommal küzdött.A testi kivetülése a lelkének, nem bírta cipelni a terheket. Egymás után két gyereket veszítettünk el. Fél év múlva jött a harmadik, majd fél év múlva a negyedik veszteség. Amely után ciszta lett a heréjében, a ciszták is érzelmi kivetülések és a férfiasságában megjelenve, a saját férfiasságába vetett hitének megkérdőjelezésének jele volt ez. Hiszen minden veszteség az apáknak is kudarc, ők sem zárják ki és mentik fel magukat. Valahol mindkét fél hibásnak érzi magát és felelőst keres, pedig az soha nem lesz. Most az ötödik vetélésem napján minden megteszek, hogy a férjemre még jobban figyeljek, ő is látja és tudja mikor vagyok egyensúlyban, mikor kell “beavatkozni” sajnos már rutinosak vagyunk. Megelőzve a testi tüneteket, ismét kérdezek - és ő válaszol- thai masszázsra küldöm, bátorítom, hogy menjen nyugodtan úszni vagy sportolni. Hiszen ilyenkor mikor a vetélés zajlik nem szívesen hagy magamra. De megnyugtatom, csak akkor vagyok jól, ha Ő is jó van. Ha nem a hátára veszi a problémát a fájdalmat, hanem ahogy lehet kiűzi magából. Mielőtt újra megpróbáljuk, hónapok telnek el, de erőt kell meríteni és hitet. Ahhoz pedig az kell, hogy ne egymásnak háttal hanem egymással gyászoljunk, hiszen bármilyen érzelmi különbségek is vannak, én a meg nem született gyermekeink anyukája ő pedig az apukájuk volt és marad mindörökké.

Az is tény, hogy veszteségekkel együtt érezni rajtunk kívül más nem nagyon tud. Ezért már nem is nagyon beszélünk róla, hogy megkíméljük magunkat egy-egy kéretlen jó tanácstól, ami inkább ront a helyzeten mint használ. Annyi mindent másként kellene csinálni, megtanítani az embereket már pici koruktól kezdve a gyászra, érzelmeik kezelésére, felismerésére. Csak akkor érhető el változás a gyermekeink életében is, hiszen azért, hogy mi mit adunk át nekik érzelmileg az a mi felelősségünk.

Innentől kezdve a mi generációnknak az is a feladata, hogy a gyermekek érzelmi nevelése más legyen. Már kisgyerekként tanítsuk meg, hogy sírni nem szégyen akár fiút vagy lányt nevelünk. Ne bagatelizáljuk el más fájdalmát vagy veszteségét, soha nem mondjuk egy gyászoló szülőnek, hogy majd lesz másik gyereke.Ha nem tudunk mit mondani - ami érthető- csak mondjuk ennyit, nem tudunk mit mondani. Elég ha meghallgatjuk őszinte együttérzéssel aki felénk fordul és megköszönjük bizalmát. Soha ne felejtsük el, veszteségről beszélni nehéz és gyógyuláshoz szükséges az apának és anyának is. Sírni pedig nem szégyen hanem egy csodálatos lehetőség, arra, hogy az érzelmeinket rendezzük magunkban. Nem számít férfi vagy nő, a sírás adomány nem pedig szégyen és büntetés.

 Ui: Jelen történetem és gondolataim vetéléssel kapcsolatosak, tudom, hogy veszteségeket nem lehet hasonlítani.Teljesen más veszteséget vagy élő gyermeket, szerettünket elveszíteni- de a gyász folyamatai -reakció ettől függetlenül hasonlók csak más intenzitásúak és időben is eltérőek. A blogomban feltüntetett írások saját életem tapasztalatai és az általam olvasott -kutatott - helyenként tudományos írásokon alapulnak. Habituális vetélőként számtalan témában olvasok ezeket építem be történeteimbe is helyenként. Soha nem másolok, ezek saját gondolatok - igaz történetek, segítségül ahogy nekem is segítettek.