1. állomás a TAGADÁS és IZOLÁCIÓ

Az én történetemben mielőtt kiderült a missed abortion diagnózisa, mindig volt egy hét reményünk.

Ugyanis ennyit várt a nőgyógyász, hogy végleg kimondja, hogy ez a terhességem sem sikerült. Utólag azt érzem ez az egy hét kellett mindig, hogy megfelelően felkészüljek - felkészüljünk( ha lehet egyáltalán erre készülni) a végső állomásra.

Ez az egy hét volt általában a tagadás amelyben próbáltam- próbáltuk a férjemmel a kezünkben lévő információkat megcáfolni, legyen az egy ultrahang eredmény vagy vérvételi eredmény. Órákon át néztem az internetet és kutattuk együtt a CRL magasságokat, amely sajnos eddig soha nem volt az embrió korának megfelelő.  Számoltuk, osztottunk és szoroztunk és próbáltuk elhinni és megmagyarázni, hogy kései fogantatás volt a gyermekünk és hiába egy hét alatt három napot fejlődött, az csak mérési hiba volt vagy nem is lehetett akkor még egyáltalán lemérni amikor mérték.

Aztán a gondolatmenet továbbment a reménnyel, ha viszont késöbbi fogantatás akkor teljesen jó a CRL magasság és az is érthető, hogy még nincs szívhang. Amúgy is, sok fórumon olvastam, hogy másnak ilyen CRL mellett is beérte magát az embrió is egészséges gyermek született! Minden létező fórumot elolvastam, és hittem a csodák nekünk is járnak és minden rendben lesz.Sajnos nem így lett, eddig egyszer sem. Öt terhességem során minden alkalommal elkerültek a csodák, a kivételek a terhesség megtartását illetően. Az egy hét tagadással töltött időszak alatt a testem már megmutatta a jeleket, hogy ne reménykedjünk ismét elvetélek.

Ahogy megláttam a kezdődő vetélés jeleit a tagadásból izolációba mentem át, a férjemen kívül nem voltam nagyon kíváncsi senkire. Még a szüleimmel is nehezemre esett beszélni, ez az én természetes gyászreakcióm, amikor elvonulok és próbálom magamban lerendezni és megélni az érzéseimet. Egyedül a férjemmel tudtam beszélni, őt tudtam közel engedni magamhoz.Az öt veszteségünk megélése során mindkettőnk gyászmintája sokat változott. Erről később részletesebben írok, mert érdekes így visszagondolva látni, hogy milyenek voltunk az első vagy az ötödik vetélés után. 

2. állomás a HARAG 

A harag mint gyászreakció mindig változó erővel csapott le rám és házasságomra is.

Most először jutottam le egy olyan szintre amit még én magam is szégyellek, iszonyat trágár stílusban kiabáltam sokszor majdhogynem idegrohamot kaptam olyan ( bulvár ) hírek láttán amiben bizonyos celebek vagy ismerősök terhességet jelentettek be, olyanok akik nem szülőknek valók hiszen még ő maguk is felnőtt gyerekek. Dührohamot kaptam azoktól akik eladták terhességüket és vetélésüket címlapokra, vagy szülésüket mint valami árucikket.Mondhatni a harag a terhesség-csodababák megszületése, bejelentése kapcsán járt át és főleg a férjemen csattant. Ilyenkor úgy éreztem magam mintha egy másik ember lennék akit nem tudok elűzni magamból és én is attól féltem mit fogok tenni vagy mondani ebben az állapotomban.

A düh a harag belülről szakadt fel és válogatás nélküli trágár szavakban csúcsosodott ki, de bármilyen meglepő, miután véget ért a dühkitörésem megnyugodtam. Olyan volt az egész jelenet minta egy nem létező világban ezekkel a szavakkal szétvertem volna egy egész lakást, miután mindent elpusztítottam, elfáradtam a saját rombolásomban és nekiláttam volna eltakarítani a romokat.  A házasságunk boldog és stabil, kivéve amikor harag fázisban vagyunk. Akkor heves viták vannak, amelyek fedőtevékenységei a fájdalmunknak.Normál esetben nincsenek ordítozós vitáink, nem szoktunk külön aludni főleg nem sírva.Nem szoktuk bántani egymást, hogy fájdalmat okozzunk annak akinek már amúgy is nagyon fáj. Ez mind a tehetetlen harag és a düh, ami ha elmúlik olyan mintha egy hetes orkán csillapodna el a lelkünkben. Újra kisüt a nap és végül a házasságunkba visszaköltözik a béke és a nyugalom.

3. állomás az ALKUDOZÁS

A negyedik vetélésem során először a férjemet is megvizsgálták és minimális elérését találtak nála. Ez a kis eltérés is okozhatna is akár ismétlődő vetélést.

Soha nem akartam, hogy bármelyikünknek is baja legyen nyilván, de ez a hír alkudozásra sarkalt. Alkudozni kezdtem magammal és Vele is, hogy lehet hogy akkor mégis hatott a kezelés és lehet nem minden eseteben csak én voltam a “ hibás” a gyermekeink meg nem születésében? Kicsit elgondolkozom mennyire normális alkudozni ebben a témában ?De megnyugtató volt amikor a férjem azt mondta, két kis angyalkánk terhét leveszi a vállamról, azzal hogy, szerinte ők miatta nem születhettek meg. Tudom őrültségnek hangzik, pedig igazán szép dolog volt ez tőle számomra. Nem hozza semmi és senki vissza már őket, de ahhoz nagyon kell valakit szeretni, hogy ha gesztusként is de képesek legyünk magunkra vállalni valamit amit nem lehet. Mindvégig nagyon szomorú voltam és szenvedtem attól, hogy a én testem fordult a gyermekeink ellen. (Vetéléseim oka alloimmun eredetű az eddigi vizsgálatok szerint)  Selejtnek éreztem magam aki megöli azokat akiket mindennél jobban szeret és akar. Azzal, hogy a férjem részéről is felmerült a " hiba" megalkudtunk a közös felelősségvállalásban a kudarcokban is. De valójában ez csak egy kegyes hazugság volt, mert a férjem eredménye az andrológus szerint teljesen rendben van, nem tehető felelőssé a babituális veszteségekért. Hosszú idő volt eljutni odáig, hogy megtanuljam nem hibáztatni magam a veszteségekért. Az alkudozás szakaszában ez a legnehezebb, megérteni, hogy semmit nem tehettem a gyermekünk megmentéséért.

4. állomás a DEPRESSZIÓ

Állandóan visszatérő érzés mint a rossz időjárás idén.

Ez a szakasz akkor következik be amikor “ kibillenek” az egyensúlyból ez általában akkor jön amikor valaki terhes lesz, de nem igazán tartom erre “érdemesnek “ ( lsd. harag rész) Igen, rém kínos így fogalmazni, mondhatni ki vagyok én, hogy kit tartok valakit erre érdemesnek meg nem? De nyilván akik valaha beleléptek ebbe a cipőbe amiben én vagyok, nagyon is jól ismerik ezt az érzést. Egy idő után az ember a vetélést vagy a hiába várt terhességek után úgy tekint a gyerek témára mint a fizetés emelésre a cégnél. Sokszor nem azok kapják az emelést, akik megérdemlik akik a legtöbbet tették érte. Inkább azokat ismerik el ( tisztelet a kivételnek) akik a legjobb kígyók voltak, jópofasággal néha nőies kacérkodással vagy nem túl etikus módon jutottak előnyhöz.

Ezt lefordítva gyerektémára nem tudom még mindig felfogni, hogy a mi esetünkben akik leszoktak évekkel korábban a dohányzásról, rendszeresen sportolunk nem élünk kábítószerrel, szerelemben és békességben élő tisztességes házaspár vagyunk, immár öt vetéléssel a hátunk mögött, hogyan tudjak nem ideges lenni amikor olyan terhességek -apai - anyai megnyilvánulások vannak amitől szétvernék egy szobát? Én a gyerekek helyett elfutnék mint szaladnék oda ahová mennek, tartanak éppen.

Az öcsém egyszer azt mondta amikor kiakadtam, hogy az egyik ismerős úgy lett terhes, hogy bár két gyerek már nevelőszülőknél volt, egy hétre kiengedték a pszichiátriáról elment egy buliba és terhes lett megint - nos erre a testvérem azt mondta a gyerek sokszor nem csak ajándék, van amikor büntetés.Ezen elgondolkoztam. Nem igazán arra haragszom és leszek szomorú, hogy valakinek sikerül. Vannak terhességek aminek még én is tudok örülni, nem is a gyereket irigylem mástól nem is az életüket. Egyszerűen az igazságtalanság ostoroz, hogy miközben mások két gyereket szültek mi ötöt veszítettünk el.A depresszió egyenlő volt a fekete világnézettel, az ágyban fekvéssel mozdulatlanul, rossz kedvvel és sírással. Szerencsére soha nem tartott hosszú ideig de pont olyan érzés volt, mint a harag esetén, mintha nem is önmagam lennék hanem valaki más testében aki idegen.

Ötödik állomás az ELFOGADÁS

A legszebb érzés egyike, olyan mintha végre sikerült volna feltörni a víz alól és újra levegőt venni. Mikor újra láthatjuk a napot, a szépséget a mindennapi dolgokban.Amikor nem bántanak már az emlékek, amikor már az ábrándok kapnak helyet mint a rossz emlékek.Amikor már a reménnyel és kíváncsisággal állunk újra a jövő felé, és képesek vagyunk apró pici lábakat hallani ahogy felénk rohannak és el tudjuk képzelni megszületett gyermekeink mosolyát a családunk képzeletbeli fotó albumában. 

Amikor van erőnk újra nekivágni, remélni és hinni, hogy most végre sikerülni fog!