Az egyik legnehezebb dolog, amit most megpróbálok:Segíteni azoknak, akik lehet most szembesülnek először a vetéléssel.

Azoknak akik nem tudnak mit kezdeni az érzéseikkel amibe beletartozik az is, hogy kérdezni sem mernek.

Sokszor a hallgatásba burkolódzunk, mert amikor mesélünk a minket ért traumáról sokszor olyan reakciót kapunk akarva akaratlanul ami inkább árt mit használ.  A vetélés tényére főleg a korai szakaszban nem várt tanácsokat kapunk (tisztelet a kivételnek) mintha mindenhonnan arról akarnának meggyőzni, hogy az nem történt meg, ne vedd túl komolyan. Tudod, lesz másik, nem is volt még gyerek. Nem kell hisztizni, majd a következő sikerül… sorolhatnám.

 Az én életemben, pedig jó párszor végig éltem mindig ez volt a legnehezebb, hogy úgy kellett gyászolnunk, hogy tudtuk senki nem ért meg igazán minket. Kívülről nem tűnik olyan nagy ügynek elveszíteni egy pár hetes terhességet, tudom persze, hogy a vetélés az élet része ahogy a születés is. Pont ezért is nehéz gyászolni mert a születésnek van egy rituáléja ahogy a halálnak is, de a vetélés valahol külön kategória. Hogyan lehetne gyászolni egy meg nem született gyermeket amikor a szülein kívül ő nem létezett senkinek?Az egyik legnehezebb kérdés, ám akit érint tudja jól, hogy a válasz nagyon fontos! Fontosabb, mint elsőre hinné, akit (szerencsére) nem érint.Az első gyerekünk elvesztése után az első és legnehezebb dolgok egyike az volt, amikor hazajöttünk a vizsgálat után, hogy a lakásunk ékeinek számító ultrahang képeket és a számos pozitív terhességi tesztet el kellett pakolnunk néhány terhességhez kapcsolódó eszközzel együtt.Soha nem ismerhettük meg gyermekünket, de mégis olyan erősen kötődtünk ezekhez a tárgyakhoz, hogy elég nagy lelkierő kellett, hogy egyáltalán elpakoljuk őket.

Felmerült a kérdés hát bennem, mit kezdjünk velük?

Nézegetni soha nem fogjuk már, megmutatni meg pláne nem tudjuk majd gyermekünknek, hogy nézd itt milyen pici voltál… Az elképzelt rózsaszín pillanatok, mint babaalbum képe szertefoszlott. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a lezáráshoz szükség lenne egy búcsú rituáléra. Valahol végig éreztem, hogy a lelkemnek jót tenne- hittem a férjemnek is segítene- ha rendeznénk egy “temetést”, hiszen nekünk még arra sem volt lehetőségünk, ha már megtörtént sajnos, hogy valahogy méltón elbúcsúzzunk angyalkánktól. Szeretném kihangsúlyozni, hogy minden tisztelem azoké a szülőké, akik életükben nagyobb gyermeket, illetve terhességet veszítettek el. Az én írásom kifejezetten a korai terhesség elvesztésével kapcsolatos érzelmi dolgokat próbálja támogatni. A gyászt és a veszteséget nem lehet mérlegen mérni sem hasonlítani, így bárki, aki azt érzi, hogy jelen írásomban “egyenlőre “hozom a vetélés, halvaszülés tragédiáját az téved. Egyben minden veszteség egyezik, hogy a gyászoló szülők próbálnak lelki megnyugvást találni mert ugyanúgy tragédia egy vetélés is, annak, akinek át kell élnie. A korai vetélés egy légüres tér, amely átmenet így igazán kezelni sem lehet, bármilyen oldalról közelítjük meg. A gyász érzése és a lezárásra való vágy mindenkinek alapvető joga. Soha ne próbáljuk meg a gyászoló szülőket bármilyen idős terhességről beszélünk lebeszélni a lezáráshoz szükséges lépésekről, soha ne próbáljuk meg elbagatellizálni a fájdalmukat, ha nem tudunk mit mondani vagy reagálni a veszteségükre (ami teljesen normális) csak mondjunk ennyit, hogy nem tudunk mit mondani, de itt vagyunk és meghallgatjuk a fájdalmukat, ha ez segít. A gyász mindenkit ugyanúgy érint, ezért is szükséges megtalálni a vetélés esetén is megfelelő támogatói közeget főleg a gyászoló szülők között, valamint a megfelelő lezárást amint a földi létünk során a temetés nyújtja. Amikor a temetésről beszélünk, mint lezárás, tudjuk, hogy az soha nem az elhunytnak szól nem neki fontos, hanem azoknak, akik itt maradtak a földön. Az elmúlás tényén nem változtat a temetés, de a gyászfeldolgozásban igenis sokat segíthetett. Vetélés esetén is, hiába nem ismerhettük gyermekünket, a veszteség érzése miatt nagyon sokat segíthet a lezárás. Sokat olvastam az interneten, hogy milyen rítusok léteznek, igyekszem összefoglalni itt, talán segítek benne, hogy mások is megtalálják a megfelelő lezárást. Érdemes próbát tenni, a felsorolás máshol is használt- olvasott bevált praktikák gyűjteménye.

 1.      Saját szertartás szervezés

 Úgy, ahogy te gondolod. Lehet egyedül vagy a gyászoló apával, de lehet a családdal és azon a helyen, ahol éppen szeretnétek, nincs megkötés. A helyszín lehet emlékezetes ahová jól esik majd néha visszajárni is akár, a természetben, otthon vagy egy szent helyen. Lehet beszélni, beszédet mondani, énekelni gyertyát gyújtani. Mindent lehet ezt úgyis érezni fogja mindenki, amikor készül rá. Akár több dolgot is lehet kombinálni, vagy új dolgokat kitalálni.

Mi ezt választottuk a férjemmel együtt: 

 Az összes terhességi tesztet összegyűjtöttük egy borítékba, írtunk mindketten egymástól függetlenül egy levelet az elvesztett gyermekünknek, amit a borítékba tettünk. Mivel nem akartuk csak úgy “kidobni’ itthon ezeket a nagyon fontos érzelmi eszközöket, elvittük őket egy nagyon szép helyre a Tihanyi félszigethez közel. Ott egy elszeparált csodálatos részen otthagytuk a szemetesben, majd gyújtottunk egy gyertyát a parton. A férjem hajtogatott egy papírcsónakot amire ráírtuk a nevét a kicsinek, ahogy mi hívtuk és egymást ölelve, könnyek között dobtuk a Balatonba és néztük ahogy elmossa a víz. Ez a kis rituálé nem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik, tényleg olyan, mint egy temetés, pedig tudjuk végig, hogy gyermekünk valójában semmilyen látható formában nincs jelen és nem is volt. Mégis olyan érzés. Gyászoló anyaként és apaként végre tudtunk tenni valamit, kijelölni egy helyet ahová néha eljárunk és gyújtunk egy gyertyát. Erre valóak normál körülmények között a síremlékek, de ugye ebben az esetben nincs ilyen. Nekünk kell hát emléket állítani, már, akinek igénye van erre. Az is előfordulhat, hogy valaki nem szeretne ilyen emlékezést, ez is normális. A lényeg az, hogy a gyászoló szülőknek jobb legyen. 

Az ultrahang képeket nem bonyolítottuk túl én kértem a férjemet, hogy égessük el őket, nem szerettem volna kidobni őket, de látni sem bírtam a képeket. Így október 15-én a bébigyász világnapján elégettük őket. Talán ez volt a legnehezebb, ritkán zokogok annyira, mint amikor az ultrahangképeket láttam ahogy a elégeti a tűz és semmi nem marad utánuk. Ám miután elégett minden kép és jól kisírtam magam, a balatoni rituálé is megtörtént másnap, érezhető teher esett le rólam- rólunk. Bármely vetélésem után ezt a rituálét megtartottuk és mindig segített mindkettőnknek. Addig mindig olyan érzésem volt, mintha légüres térben élnénk, két világ között ahol nem találjuk a kijáratot.

2. Rajzold ki amit érzel

 A rajzolás nagyon hasznos érzelmileg túltelített, fájdalmas időszakokban, sőt sokszor olyan dolgokat jelenít meg az ember ilyen tudatállapotban amiről nem is tud. Egyáltalán nem kell hozzá rajztudás és nem kell tudni előre azt sem feltétlenül, mit fog a kép ábrázolni. Elég hozzá egy üres papír és sok színes ceruza, zsírkréta, utána pedig jöhet az, ahova visz a kezed. És ezt bármikor, bár hányszor, nyugodtan minden komoly művészi cél nélkül megteheted, de persze ha valaki éppen ebben a legtehetségesebb, belealkothatja a fájdalmát egy képbe. Csak nem kötelező az esztétikai magasság. Ahogy a kép megtelik részletekkel úgy fog a lelked egyre jobban megtisztulni. A végeredmény pedig képes bizonyítéka lesz annak, hogy milyen mélyről épülsz majd fel az időnk folyamán.

 3. Írd ki magadból 

 Ezt követem én is, ezért írok, így jobban látom a megtett utat és emléket állítok életem történetének benne öt gyermekünknek is.Állítólag kézzel sokkal hasznosabb írni, mint gépen, ha lehet kézzel írj és ne gondolkozz, csak írd, amit a szíved diktál. Ez majd segíti letisztázni a gondolatokat, érzéseket, és jobban átengedhetővé teszi a fájdalmat. Írj naplót rendszeresen, papírra, vagy ha nem jön, levelet a meg nem született gyereknek, verset, de ha mégsem szeretnéd kézzel, még blogot is kezdhetsz, mint ahogyan én is.

 4. Énekelj és táncolj, hallgass zenét

Énekeld a dalt, ami rá emlékeztet, ami eszedbe jut akkor is, ha nincs szép hangod. Keresd meg a zenét, ami megnyugtat, ami segít kioldani a fájdalmat. Az utolsó gyermekünk tihanyi búcsúztatóján a semmiből eszembe jutott egy dal, évek óta nem hallgattam és nem is tartozik a kedvenc műfajaim közé - de eszembe jutott a homok a szélben c. dalt, első gyermekünk “dala” a gyöngyhajú lány volt. Ezek a dalok máig ha halljuk őket, mindig jól eső érzések és komoly kötődések is.A zene gyógyító ereje a rajzoláshoz mérhető. Hallgasd bármeddig, bármennyit azt a dalt amit érzel!

 5. Ültess növényt!

 Fát, bokrot, virágot. Öntözgesd, vigyázz rá, nézegesd. Jól válaszd ki a helyét, akár az erdőben, akár a ház mellett, patakparton vagy bárhol, ahol jónak látod. Amennyiben fát ültetsz az évek múlásával is tudod majd, hogy az a fa mit jelképez egyféle emlékhely lesz még akkor is, ha az életedben már minden úgy alakul ahogy szeretnéd.

 6. Gyújts gyertyát 

 Addig beszéljetek hozzá és sírjatok ameddig a gyertya ég. Sokat jelent, főleg, ha a gyászoló apával együtt teszitek meg ezt a búcsút.

   7. Színezz

Számos felnőtt tematikus színező kapható a piacon, a legjobb dolog a színezésben az, hogy az ember teljesen kikapcsolódik és nem gondol semmire közben. Érdemes kipróbálni milyen az amikor nem gondolkozunk csak a vonalakra az alkotás örömére koncentrálunk miközben csökken a stressz szintünk.8.  Olvasás minden mennyiségben.

8. Olvasás minden mennyiségben

Vedd elő régi kedvenc könyveid, szerezz be pár új izgalmas regényt és hagyd, hogy olvasás közben szintén egy olyan világba érkezz ahol a gyász nem talál meg.Ameddig az elméd lekötöd addig nem találnak meg a nehéz gondolatok.

9. Fedezz fel gyógyító, testi- lelki feltöltő helyeket.

Tele az ország számos gyógyító hellyel, gyógyvízzel és önmagában lenyűgöző természeti szépséggel ahol a  testi- lelki feltöltődés egyaránt elérhető a gyászoló párnak.A vetélés a kapcsolatra is nagy terhet tesz, egymáshoz is fontos visszatalálni. Ehhez nagyon jó kezdet egy közös kirándulás, hétvégi program. 

Igazi recept nem létezik a gyász megélésére és lezárására én is tudom! De ha csak egy pár irányt kipróbál az ember, utólag jön rá, hogy mennyire fontos a lezárás.Az új kezdethez szükséges a vég is. Ameddig nem tudjuk lezárni vagy elengedni veszteségünket, bennünk marad a fájdalom és a kétség amelyek természetes érzések.

De egy nap magunk mögött kell hagyni őket, hogy mikor és hogyan arra szükségesek ezek a praktikák.

Kívánom minden sorstársamnak, hogy találja meg a kivezető utat a sötétségből és mielőbb lássa meg a szivárványt!