Az ember mindig fél az ismeretlentől, semmi sem lehet a komfortzónán kívül mint valami amivel azelőtt nem találkoztunk.Ahogy a születést úgy a vetélést is övezi egyféle “ mítosz” amit csak azok tudnak teljesen megérteni akik átélték. Miután az első terhességem megszakadt, a nőgyógyászom a természetes úton való vetélést támogatta.

Máig hálás vagyok Neki! Hiszen a kezdeti sokk után még nagyobb trauma lett volna ha műtétre is sor kerül. Tudom, hogy sokszor ez nem választás kérdése és van amikor a műtét halaszthatatlan és célszerű. Ez olyan mint a hüvelyi vagy császár kérdéskör és “ tábor” megoszlanak az élettörténtek és tapasztalatok egyaránt, de sajnos ebben az esetben mindkét oldal gyászt és testi -lelki fájdalmat kap a végén élő gyermek nélkül. Én “csak’"spontán vetélést éltem át többször is, ezért ez a bejegyzés saját tapasztalataimon alapulnak. Mivel nem vagyok orvos, sem ezzel foglakozó szakértő, így elsősorban csak információszerzésre ajánlom soraimat akik valami oknál fogva érdekes lehet egy őszinte, hiteles tapasztalat.

A természetes várakozás először nagyon rémisztő nagyon is féltem a rám váró “ ismeretlen mítosztól” de mégis nyugodt voltam, hogy lehetőségem van felkészülni és a testemre bízni magam. A vetélés és a szülés is a világ legtermészetesebb folyamata volt, az egész emberiség megjelenésétől kezdve sokszor megfelelő orvosi eszközök, tudás vagy szakértelem nélkül ment végbe. Nyilván a gyermek és anyai halandóság nem összehasonlítható a mostani modern kor és információk valamint elérhető eszközök mellett. Miután elfogadtam a várakozást és igent mondtam a természetes útra, az orvosom elmondta, hogy amennyiben a vérzés nagyon erős és a fájdalom is, azonnal menjünk kórházba. Az első feladatom az volt, hogy elhagytam minden terhességmegtartó gyógyszert- progeszteront- majd elkezdtem a felkészülést mentálisan az ismeretlenre. 

Többször megköszöntem már, de itt is megragadom az alkalmat, hogy hálámat és köszönetemet fejezzem ki azok felé akik az interneten, fórumokon, blogokon elmesélték vetéléseik testi - lelki történetét. Akik erőt és érzéseket nem kímélve segítettek engem is, hogy valamennyire felkészüljek rá. Ezekből a leírásokból tudtam, hogy a vetélés során nem mindegy milyen fájdalomcsillapítót használnunk inkább az acetaminofen (paracetamol)-tartalmú készítményeket (pl. Panadol, Rubophen, Saridon) részesítsük előnyben az ibuprofen-tartalmúakkal szemben (Advil, Algoflex), mert ez utóbbiak erősíthetik a vérzést. Muszáj volt készülni mint egy projektre, hiszen a fájdalom és a hullámzó érzések egész széles skáláját értem meg testileg-lelkileg. A tervezés a felkészülés időt és célt adott. Sokan küzdenek ilyenkor azzal a természetes érzéssel , hogy meghasad a szívük ha arra gondolnak, hogy a meg nem született gyermekük teste élettelenül fekszik a szívük alatt. Ez az a gondolat amit igyekeztem elzárni magamtól és sikerült is mind az öt esetben, ha át is futott egy-egy ilyen érzés mindig próbáltam egy ellenérzéssel elfojtani.

Úgy képzeltem el, hogy a gyermekünk akiket szívemben éreztem még ekkor is és elképzeltem, visszaszálltak a mennyországba és a méhemben csak az elhasznált” űrhajójuk” van amellyel érkeztek, de visszamenni már nem tudtak.  Mire nem képes a kreatív elme, milyen gyermeteg képet tudtam elképzelni magam megnyugtatására.De sokat segített, amikor arra gondoltam, hogy most a tisztulás tulajdonképpen nem vetélés, nem temetése, nem elmúlása a gyermekünknek, hanem megszületésére tett próbálkozásának kudarca amelynek romjait a testem takarítja majd el.A feladatom az, hogy a testem az ő bölcsője minél hamarabb készen álljon újra az ő érkezésére.

Mindig megköszöntem a testemnek és a gyermekeinknek is, hogy természetes módon ahogy csak lehetett méltósággal távoztak. Persze beletelhet egy időbe mire a vetélés végbe megy de egy héten belül minden esetben nálam lezajlott a folyamat a diagnózistól a végéig. Addig persze úgy éreztem magam mintegy időzített bomba, mellé pedig társult egy borzalmas “ paradoxon” érzés is. Hiszen mikor terhes vagyok félve nézem a vizeletem, a fehérneműm furcsa fotókat keresve, amelyek nem helyénvalók. Most meg mikor a vetélésre várunk, reménykedve nézem a jeleket, hogy a vérzés ezzel magam a folyamat elindul. Nagyon meghasonlott érzés az is, amikor összetört gyászoló szívvel az ember betétet válogat, amely megfelelő lehet a nagyobb vérzésekhez is.Bárcsak a gyerekrészlegen kellene újszülött gyermekünk számára pelenkát válogatni hasonló “ tudományos “ alapon. De sajnos nem, most sem így történt.

A lakásban még mindig megvan az első vetélésemnél vett inkontinencia vastagságú betétek, amelyet még mindig használok ( van belőle) ha vetélés zajlik. Ilyenkor úgy megölelném magam az időben és a férjemet is, mikor az első gyermekünket elveszítettük, azt hittük soha nem épülünk fel a veszteségből. Úgy vettük a betéteket, hogy a szívünk szakadt meg. A vér egyet jelentett a tisztító gyásszal, mintha a szívem is a testemmel együtt vérzett volna. Akkor még hittem a bölcsek bántó statisztikájában, majd a második sikerülni fog… Nem gondoltam volna, hogy két és fél év latt immár ötször éltem meg a búcsút, úgy, hogy élő gyermekünk még nem született.Mára már mondhatom "rutinos vetélő" vagyok, sajnos a habituális vetélés diagnózis nem egy kitüntetés, nem jár mellé pozitív elismerés, sem állami támogatás. A veszteséget kevesen értik meg és még kevesebben beszélnek róla. Pedig ahogy a születés úgy a vetélés természetes folyamat, de nagyon nem mindegy ki melyiket éli át. Hiszen az egyik végén a jutalom a gyermek minden fájdalmat kárpótol, még a másiknál nem születik meg a gyermek, sokszor olyan korán történik, hogy még csak emberre sem hasonlít és pár ultrahang és terhességi teszten kívül más emlékünk nem lesz róla. Azokat sem fogjuk szívesen nézegetni, hiszen ki szeretne állandóan szembenézi a veszteség nehéz súlyával? Az én stratégiám mindig ez volt: miután a diagnózis a terhesség megszakadásáról megszületett, az összes terhességgel kapcsolatos tárgyat egy dobozba tettem: UH-képek, terhességi tesztek, amelyek mindig szem előtt voltak a lakás kiemelt pontjain, jó érzés volt rájuk nézni, ábrándozni. Egészen addig ameddig élt a gyermekünk! Miután az ő léte " megszakadt" a szívünkkel együtt, az első és egyik legfájdalmasabb dolog volt elpakolni ezeket az emlékeket egy dobozba. Ezután gyertyát gyújtottunk, mindig eggyel többet - ahogy az évek teltek - és beszéltünk hozzá mintegy elköszönve, megköszönve, hogy próbálkozott megszületni. A nehezebb rész az, hogy akinek esetleg tudomása van a terhességről az apukán kívül,  el kell mondanom, hogy újra nem sikerült...Minél több kudarc ért bennünket, annál kevesebben tudtak róla. Mindig volt valaki persze, főleg szülők akik tudták az igazságot. Soha nem vertük nagy dobra, de idős szülők révén azért szóltunk ha helyzet volt. Nehéz volt közölni Velük, hogy nem sikerült újra és újra, olyan volt mint mikor az orvos közölte velünk sokszor ugyanaz a döbbent rémület volt a szemükben. Ezért is egy idő után már alig szóltunk valakinek...

Ezután már nem vettem be a progeszteront és a véralvadási zavarom miatt szükséges clexane injekciót sem, ahogy az orvos is kérte, ezzel is visszatartottuk a vetélést amit akkor még terhességnek gondoltunk. Igyekeztem minden külsős programot lemondani, áthelyezni, hogy itthon a megszokott biztos körülmények között lehessek túl a nehezén. Mivel Home office-ban dolgozom a munka végig megoldott volt, és jó is volt, hogy van mi lekössön.A telefonomat mindig feltöltve tartottam és minden esetben vittem magammal a wc-re, ha bármi gond van, tudjak szólni.A wc-ben előkészítve vártak a nedves törlőkendők, a betétek garmadái. Miután a vérzés elindult az ágyunk is dupla borítást kapott, két lepedő közé vastag törülközőt tettem, mert az első vetélés során sajnos rájöttem, hogy könnyen baleset történhet és nem olyan egyszerű tisztítani a matracot. (Kapható már gumilepedő is amelyet érdemes lehet beszerezni ha valaki biztosra akar menni) A vérzés megindulása először csendesen történt, majd ahogy az idő telik, ciklikus görcsök jöttek. Mint a szülésnél amikor tágul a méh, pont ez történik itt is, először óránként, majd fél óránként, aztán tíz percenként egyre jellegzetesebb görcsöm volt. Ösztönösen éreztem, hogy nekem most wc-re kell mennem és ott kell ülnöm, ami egyrészt követhetővé is teszi a folyamatot plusz kevésbé “ balesetveszélyes” a ruházatunkra nézve. A fájdalom elég intenzív ameddig a görcs -tágulás szakasz zajlik. Amikor végre sikerül a testnek kiküzdeni magából a petezsákot és az embriót (ha volt) a fájdalom hirtelen megszűnik majd. Egy pillanat alatt! A jellegzetes “ csirkemáj” darab jelezte mindig, hogy a szenvedés nehéz része véget ért. Mindegyik vetélésem durva része addig tartott, ameddig ezt a jellegzetes májszerű darabot nem láttam viszont. Ami a terhesség korától függően kisebb-nagyobb lehet. 

További darabok is előfordulnak a vérzés mellett, de ilyen állagban nem. Miután a nehezén túl voltam, testileg és lelkileg megkönnyebbültem.  A vérzés innentől kezdve közepes volt és előfordult fájdalom is, de nem kellett soha egy panadolnál többet bevennem. A lelki része nálam mindig a folyamat vége után kezdődik. Amikor hirtelen bevillan, hogy ismét egyedül maradtam a testemben. Amikor már megcsóválom a fejem, ha azon gondolkozom, hogy ehetek vagy ihatok valamit, amikor simogatom a hasam és hirtelen belecsavarodik a szívem, hogy ismét elromlott valami és ő már nincs velünk.Pár napig még nézem az öt gyertyát az ablakban, emlékül mindegyik meg nem született angyalkánknak. Pár napig még fent van a mágneses táblán az öt szív aminek szárnya van, benne elképzelt gyermekeink neve.Aztán erőt veszek magamon, ahogy a dupla lepedő lekerül az ágyról a plusz törölközővel, ahogy a mama stílusú “ vetélős” bugyimból kikerülnek a betétek, majd letörlöm az emléktáblát és elteszem a gyertyákat.

Hogy ezt miért teszem? Mert hiszem, emlékezni kell, de múltban élni nem szabad.

Mindig a szívemben-szívünkben  lesznek, nem felejtem el egyik gyermekünket sem, úgy ahogy a jöttüket a távozásukat sem.

De hiszek a jövőben, és hiszem azt, hogy mindig felállok és erősebb és elszántabb leszek, így érem el a célomat, hogy végre megszülethessen a gyermekünk!