Habituális vetélő, a megnevezés is pont olyan mint bármely más társadalmi stigma amivel nem tud mit kezdeni az ember.
Mi tudunk kezdeni azzal, ha valaki más mint az átlag? Legyen az valamilyen fogyatékosság vagy “ hátrány” amivel az életben boldogulni kell.
A vetélés sokszor láthatatlan, pont ezért is az egyik legnehezebben kezelhető hátrány.
Hiszen úgy sebzünk meg akarva akaratlanul másokat, hogy nem látjuk rajtuk veszteségük nyomát. Úgy tűnik mintha minden rendben lenne.
Nincs látható nyoma a lelki fogyatékosságának egy párnak akik elvesztették gyermeküket.
Mindenki erős akar lenni, boldog és kiegyensúlyozott.
A sok álca mögött rengeteg fájdalom lehet, ki nem mondott érzések, a veszteségek által okozott érzelmi trauma.
Pont ezért is sokszor az emberek akaratlan reakció jobban tudnak nekünk elvetélt nőknek fájni mint a vetélés maga.
Elég csak egy kérdés: Nálatok mikor lesz már baba?
Ez pont elég, hogy keservesen felépített ideális maszkunk darabokra törjön és újra a gyász kínkeserves poklában érezzük magunkat.
Immár ötszörös vetélőként sajnos rengeteg tapasztalatom van ezzel kapcsolatosan, ezeket a tapasztalatokat és érzelmi drámákat és felemelkedéseket jelenítenem meg a naplómban emlékül és tanulságul mindenkinek aki átélte, aki fél tőle, aki nem tudja mit kezdjen ezzel a társadalmi stigmával.