Sokszor és sokat gondolkoztam rajta, hogy megírjam-e valaha életünk öt legszomorúbb történetét amely a korai vetéléshez kapcsolódnak.
Sajnos jelen pillanatban még mindig nem tudok happy end- befejezést írni a történetünkhöz, így aki arra számít, nem fogja megtalálni…Olyannyira, hogy blogom létrehozásának napján éppen az ötödik spontán vetélésem zajlik.
Kicsit furcsa ízlelgetnem azt a szót, hogy “ legszomorúbb” hiszen három év távlatából a szomorúság egyféle megváltó tanulsággá nőtte ki magát. Maga a fájdalom átalakult, néha bénító reménnyé. Immár öt alkalommal megváltoztatott, újratervezett bennem és bennünk sok mindent. Megannyi tapasztalattal a hátunk mögött, sokszor azt érzem, hogy a vesztségeink által tagjai lettünk egy titkos földalatti mozgalomnak ahol tabuk nélkül nyíltan gyászolhatunk és próbálunk a felszínre kerülni a mocsárból.
Sajnálatos tény, hogy a hétköznapi világban még mindig nem szokás a vetélésről beszélni.
Még mindig egy olyan fájó stigma amit titkolva próbál feldolgozni rengeteg pár, kortól függetlenül. Hiába nem beszélnek róla az emberek, még mindenki a megoldást és az orvosságot keresi arra sok érzelemre amivel egy nagyon várt lélek elvesztése jár.Amikor hirtelen belekerülünk a friss “ elvetéltek” nem vágyott csoportjába hirtelen mindenhol falak nőnek. Nem elég, hogy összeomlik minden amit elterveztünk, a csend és az üresség megbénít bennünket. Percek alatt változik meg minden, mintha a reménynek hívott lufi amit a kezünkben tartottunk, egy villámcsapás után szertefoszlott volna.Ez a hirtelen változás, olyan gyors és nagy személyiségváltozássá jár, hogy képtelenek vagyunk megoldást és válaszokat találni. Annyira összetett kérdések vannak és az élet megannyi választ hozhat. Pont elég félni, hogy mikor és hogyan ér véget testünkben az el nem gyászolt álmunk?
Ki ad erőt, hogy a modern technikának köszönhető “ emlékeket” amiket lehet heteken át örömmel nézegettünk, végleg elpakoljuk? Mi lesz a sorsa a pozitív teszteknek és az ultrahang képeknek, amiket egy jövőbeli családunk albumába szántunk? Ezek csak a kezdő lépések, de ennél sokkal több érzem állomás vár ránk! Mintha egy végeláthatatlan érzelmi hullámvasúton utaznánk, ahol mindig valami új érzés száll majd mellénk. Mintha egyre nehezebb kérdéseket kapnánk a sorstól ahogy az idő telik!Vajon kitől tudnánk megkérdezni, hogy mennyire normális az, hogy a vetélés után hetekig néha hónapokig megmagyarázhatatlan fájdalommal együtt járó “ haragot” érzünk a babakocsis családok láttán? Vagy másnak is mély késszúrást okoznak világhálón látott “új” és boldog néha “ isteni csodaként” megélt terhességek bejelentése? Arra hogyan lehet felkészülni, hogy mostantól a “ nálatok mikor lesz baba” című kérdés egyenlő lesz egy sírógörcsös dühkitöréssel?
A kérdések végtelenek úgy ahogy a válaszok is. Idővel újabb “ érzések” csatlakoznak majd amiket még saját magad előtt is titkolni fogsz egy ideig. Ezek már olyan kétségbeesett és mániákus tettek lesznek amit szíved szerint magad előtt is titkolnál így megkérdezni sem mernéd, hogy vajon meddig normális, hogy miután letelik a vetélés utáni “ szünet” és nem leszünk “ egyből” terhesek, már-már álladó kényszerrel a testünket vizsgáljuk és minden egyszerű jelet is terhességnek veszünk? Ki tudná elmondani, hogy az átélt veszteség után az esetleges negatív tesztek olyan szinten fognak eleinte fájni, mintha valami súlyos betegséget igazolnának amire nincs gyógyszer. És igen, hazudni is fogsz! Magadnak és másnak is. Lehet a negatív teszteket is “ hazugságnak” veszed és minden oldalról megnézed, átvilágítod, képszerkesztővel “ világosítod” mert lehet még korai volt a teszt. Aztán jön a belső érzés, áh biztos nem jó a teszt! De Te majd megtalálod rajta amit kerestél! Közben persze ezernyi cikket, fórumot olvasol majd csodákról, nem látható “ pozitív” csíkok ellenére létrejövő terhességekről és mindenféle happy end történetekről amire vágysz. Az is teljesen normális ha minden apró csodában az elveszett gyermekeidet látod, mintha üzennének Neked, legyen az egy csodálatos szivárvány vagy kósza tollpihe, vagy megmagyarázhatatlan jelek amiket üzeneteknek veszel, amit azért kapsz, hogy tarts ki! Lehet féled elmondani másnak de biztos lehetsz benne, hogy amit érzel teljesen megszokott és még én is hiszek ebben! Ez a pár példa még mindig csak néhány gondolat volt a sok kétség és fájdalom közül amivel szembe kell néznie mindenkinek akik a vetéléssel együtt.
Mindenki a veszteséggel együtt olyan önismereti hátizsákot kap a hátukra ami tele van szöggel, és iszonyatosan nehéz. Az sokat segít, ha van akivel megoszthatjuk ezt a kínzó súlyt ami nem csak a lelkünket és testünket nyomja és kínozza majd, hanem az egész életünkre kihat. Ha nem vigyázunk, észrevétlenül elnyom és eltiporja azokat is akik segíteni próbálnak. Sokszor a férjek lesznek az áldozatok ezért is fontos, hogy róluk is beszéljünk.
Minden ember és élet más, ezért nem lehet azt mondani, hogy én mindenre tudom a válasz. Azt sem, hogy segíteni tudok, pedig igyekszem! Segítő szándékkal jutottam el el arra az elhatározásra, hogy megírom a vetéléseim történetét, hogy erőt adjak azoknak a pároknak akik görcsösen próbálnak választ találni a veszteség témaköréhez kapcsolódó kérdésekre. Én is azokból a történetekből és érzésekből táplálkoztam amikor a legnehezebb volt, amik elérhetőek a világhálón. Igyekszem az APÁK elvetélt reményének érzését is megjeleníteni írásomban, mert sajnos saját magam is tapasztaltam, hogy az ő szerepkörük azonos a “ jó és rossz zsaru egyben“ szereppel ebben a hosszú és húsig hatoló érzelmi hullámvasúton. Hiszen minden vetélés történetben a gyászban két szereplő osztozik a fájdalomban és reményben az anya és az apa. Nem szeretem ezt a szót, hogy vetélés- olyan mint egy stigma amelyet a társadalom külön kasztban kezel. Mivel senki nem szeretne ennek a “ klubnak” a tagja lenni képesek vagyunk titkolózni, ha meg is történik a veszteség, inkább elhallgatjuk nehogy mi is “ olyanok” legyünk akiknek nem sikerült. Életünk során amúgy is nehezen nézünk szembe a kudarcainkkal, nem is szeretjük közszemlére tenni ha valami nem sikerül. Pedig ebben a témában azzal segítenénk a legtöbbet egymásnak ha mernénk őszinték lenni és nem szégyellni azt amiről senki sem tehet. Ezúton is köszönöm azoknak a sorstársaknak akik mertek erről beszélni, írni vagy bármilyen módon kommunikálni. Az első vetélésem után rengeteg erőt merítettem a történetikből és tanácsaikból. Akkor még magam sem gondolhattam, hogy két év alatt öt terhességem szakad meg és még mindig van mit tanulni a vetélés által okozott gyászreakcióm megértéséből.
Kicsit könnyebb, hogy leírom amit érzek, talán jobban látom hol is tartok a gyógyulásban. Hiszen egy terhesség elvesztése senkinek nem könnyű, nem csak fizikálisan hanem lelkileg is hosszan gyógyuló folyamat aminek véleményem szerint van néhány olyan mozzanata ami mindig előjön.A gyász szakaszai itt is előjönnek, van hogy nem egymást követően hanem keveredve de elkerülhetetlenül lecsap majd ránk az összes.
Az időtartamuk és mélységük függ a terhesség korától is, tapasztalatom szerint attól is, hogy hányadára éljük meg a veszteséget. Elkerülni nem lehet egyik állomást sem, lehet nem is tudatosul bennünk csak ha visszagondolunk a vég kezdetétől az elfogadásig, hogy mekkora utat tettünk meg. Ezzel a bejegyzéssel szeretnék emléket áltani az öt meg nem született angyalkánknak és érdek nélküli vigaszt adni másoknak minden sorstársamnak.
